Könnyezve szeress... Dér István (ISI) Versei

Verseim szívemből fakad,és szívből adom.Gyermekeimnek Adrinak és Attilának.És Neked ki olvasod

 

 

Szabadság

Rettentő aszály, mi egyszer végigsöpör a Hazán

Gond baj már túl nagy lesz, mit az ember szeme lát

Elhull mind Isten nyájai, nem jő senki életet áldani

Járvány pusztít életet, erőst, könny nem marad áztatni

Gyönyörködve az ember jobbat vár, hitét elsöpri a ragály

 

Ki életben marad, gyökeret ás, kenyeret nem talál

Feltúrják a Földet, jő sok éhenkórász hitvány

Nők és gyerekek a megaláztatástól, erdő és hegyekben bujkál

Ki e nyomort rendre hozza, országunk idegen „királya”okozza

Felemeli senki népét, a magyart sárba tapossa

 

Fájdalom mi a népet űzi, alig marad férfi

Élete és vére árán, lobogónkat féltve rejtegeti

Szív nem lesz idegen, újra éled a határköveken

Megújulást hoz erdő, völgynek népe számtalan követe

Elűzzük a „trónról”ki e súlyos bajt ellenünk elkövette

 

Füst és korom, helyére zöld fű és fa kerül

Ki a népre sötét sújtást hozta, örökre elmerül

Népével együtt a posványban, mit nekünk szántak

Hosszú évek szenvedése, mi gyűlt sötét ármányban

Langy esőt hullat, szívek örömre gyúlnak

 

Éhezők és félők, lejönnek a hegyekből

Kicsi és nagy, ki a szabadsággal egyet ért

Boldogan eszi könnyekkel áztatott, szabadság kenyerét

Rossz szellemét elűzzük, fájdalmas sóhaj sem marad

Szabadság! Mit a nép fájdalom és könny nélkül akar

 

                                        Verset írta: Dér István(ISI)

 

Sóhajt a nép

Játszik a néppel, mint egy sakk-táblán

Ennyi birkát e honban ritkán lát,

Eladják a magyar földet, mint sajátját

Egyre több lesz az éhes száj,

Kinyitni sem merik már,

Közeleg az idő, magyar csak arra jó

Rebegjen szájával egy utolsó imát,

 

Egykor ragaszkodást szültek nyomor és bajok,

A népnek nem maradt más, fájdalmas sóhajok

Mint élő oltárt, országunkat feláldozzák

Szentséges ég! Magyar a hazájában már alig él!

Egyre savanyúbb lesz a kenyér, mit szel a nép!

Fájdalmas a seb, mire gyógyír kéne már!

Miben egykor reménykedtünk, szabadság és hitben!

 

De széthúzás van, nem maradtunk egyben!

Eljön, mikor kinyílik a szabadság nehéz kapuja

Élni fog a magyar! Ki hajléktalanná vált,

Kirekesztettek, de újra lesz szeretett hazád

Eltapossuk mind, ki velünk szemben volt gőg és közönyös

Feldobog a szív, akarata lesz hajthatatlan kőkemény

Összefog a nép, szabadsághoz ez hoz eredményt!

 

Kiknek köszönhető a sok keserűség, megássák önmaguk vermét

Összefogással megmentjük, hazánk foszladozó tetemét

Zeng szavunktól völgy és bérc, magyar „királyt”akar a nép!

Rontó szellem mi fogta segítségért kinyújtott kezed,

Szabadság lángja magasan száll, halljuk újra szavát!

Megindulással lesz a szem és szívünk teli,

Szeretett hazánkat többé, senki el nem veheti

               Békét és szeretetet adó otthonunk, nem lesz, ki keseríti!

 

Vers: Dér István (ISI)

 

Idegenben 

Gondolt egyet és elindult a világba,

Büszkén töltötte be lelkét és álmát,

Más népnél és országban keres megélhetést,

Nem gondolt arra, hosszú-hosszú lesz a vándorlás

Itt hagyja szüleit, családját, szeretett hazáját

 

Idegen földön, ha szerencse fordul

Elfogad más országot átmeneti otthonul,

Otthon még hallotta, patakoknak csobogását

Itt kemény munkával feledi a honvágy jajgatását,

Mit otthon hagyott, keserűség és csalódások

 

Idegenben, mint bujdosó, életet nem él

Végtelen munkával némi megélhetést remél,

Mikor gondolt egyet, fiatal volt, de nem félt

Keserves évek múlnak el, dolgozik a napi kenyérért

Szülők kik akkor áldásuk adták rá, nehezen éltek

 

Sok-sok év eltelt, alig látják egymást

Már nincs honvágy, olykor zihálva hallja hangját

Idegenbe kellet mennie, hol rabszolgának állt

Nincs nyugalom, nem lett szebb jövő

Mikor elindult fiatal volt, másként látta Ő!

 

Verset írta: Dér István (ISI)

Szerzői és minden jog védve

 

Kőbe vésve

Mikor meglátok egy háborús emlékművet

Mindezt megelőzte, az emberi bűnnek műve

Egymást halomra ölik a gyűlölködő emberek

Fegyvert nyomtak a kezébe, a másik miről tehet?

Életét a semmiért áldozza, félt mondani nemet

Ki élete felett döntött, nem kockáztat semmit

Ő nem hagy maga után árván senkit

 

Játszott az emberi élettel, mi nála semmi

Mint gyermek az ólomkatonákat, megtizedeli

Az emlékművön végtelen nevek hosszú sora

Mind meghaltak, egy rossz döntés miatt

A mezőn összeszedték őket, mint szétszórt ruhákat

A nyakukba akasztott „dögcédulát”egy zsákba tették

Őket egy közös, jeltelen sírba temették

 

A jobb, ha nevüket kőbe vésve nem feledték

Vajon kik voltak ők, szó nélkül a halálba küldték

Kik vele ezt tették, az asztal mellett borozva nevették

Nem volt ő hős, csak nemet mondani nem mert

Egy figura volt, katona ruhába öltöztették

Ezredek óta az embert a hideg gyűlölet hajtja

Ölni, ölni, míg őt is a hörgő halál kapja

 

Arat háború nélkül is a végtelen halál,

Ők mégis, az emberi életet eljátsszák

Mennyi könny és fájdalom tapad hozzá

Értelmetlenül az emberi életet feláldozzák

Hány szomorú szív, és apró gyermek itt marad

Mert soha nem fogják érteni miért, van az

Az ember barát ,és egymás ellen fegyvert ragad

 

Mikor megállok egy-egy hideg kő előtt

Nincs ide vésve, Édesapám élete is így végződött

Megbirkózott a szörnyű sok halállal,

De kevés ideje maradt, kezet fogni a béke angyalával

Már több évtizede múlt, sokan a háborút feledték

A sok szilánktól jött, testében szörnyű betegség

Három évtizedre a háború után, a halál magához rendelte

 

Verset írta: Dér István (ISI)

Szerzői és minden jog fenntartva

 

     Isten, ha kegyes

Hol van mikor az ősi címer,

Számított és fontos volt a szívekben,

Hatalmasan, büszkén ragyogott ott fent

Nem temették a sötétségbe, itt lent

Annyi emlék, csak gyűlik a fájdalom ravatalán

 

Hideg lett az arc, mit eddig fűtött a szenvedély

Mit a nép megért, keserű lett a kenyér

Valaha volt hazánk, édes nagy ország

Majd a jó Isten hűtlen lett hozzánk,

Mit a magyar földje terem, rajta más nyája legel

 

Már nincs középréteg, csak gazdag és szegény

Egy része, ha tud, elmenekül, ki itt marad gályarabnak

Hitel terhe és szegénység, örökre itt ragadnak

Felütötte országunkban fejét a járvány, a gazemberség

Nincs türelem egymás iránt, éli világát e betegség

 

Hazánk felett sötét nagy felhő, fekete árnyalattal

A szegénység éhes hollóként szárnyal,

Bús tehetetlen a nép, rémisztő jóslatával

Sok gonosz és kapzsiság, hazánkon eret vág

Jajveszékelés pusztulás, országunkért oly nagy kár

 

Ha eljön, zászlónkról letörlik a szégyent

A nép nem fog élni vízen és kenyéren,

Mennydörgésként hallatja majd hangját,

Millió száj büszkén zengi, kiérdemelt szabadságát

A jó Isten is kegyes lesz hozzánk, becsüljük oltalmát

Vers: Dér István (ISI)

 

Hármas halom

Ne feledd, hármas halom

Honnan a kényszer elszólított

Bármerre jársz, vissza találj

Ha kell, hazádért véredet áldoznád

Bármerre mész csak vendég lehetsz

Idegenként kicsit betérhetsz

Elszakadni e drága helytől

Hazádat úgysem tudod feledni

 

Sorsod csak a látszattal dacol

Idegenben rabszolgaként földig hajolsz

Hitedet, mit hazádért érzel, meg nem törik

Veled e szent otthont nem feledtetik

Kik benned örök sebet ejtettek

Miattuk a távolba kellett menned

Családod és hazádat, idegenből kell szeretned

Utad bármerre visz, térj vissza a hármas halomhoz

 

A magyarhoz, mint örök, volt hatalomhoz

Majd körbe vesznek újra, hegyek és tengerek

Mit Isten adott, újra örök és szent legyen

Szívünkben a hazafiság hatalmas lángja

Az eltévedt lelkeknek mutat haza utat e világba

Isten szívünket ne idegenben áldozza

Tátra Mátra Fátra, országunk északi határa

Legyen újra hazánknak erős vára

Vers: Dér István (ISI)

 

 

Fekete felhők

Hol a felhők magasan szállnak,

Magyarok ott békét nem találnak,

Hatalmat engedtek idegen „királynak”

Orránál fogva vezeti szerencsétlen népet,

Már nem lesz, mi visszafordítja sorsát

Mikor az ország lángban és romokban áll,

 

Ki országunkban királynak kiáltja magát,

Venni kell mind a hét, kígyó fejét

Az ő népe nem a magyar, más nyelven kiált

Mélyre ásta a magyart, nincs béke kilátásban

Míg vannak, kik csókolják mocskos kezét

Fekete szurok takarja a Napot, temetésére hívjatok papot

 

Sűrű felhők hazánkat éjfeketén takarják,

Szomorú, kik országunkat büntetlenül bitorolják

Alacsonyan szállnak, magyar prédára várnak

A sötét földszínű karvalyok,

Mikor még napfény csillogott az égen,

Szeretett hazánkban igaz hitű magyarok éltek,

 

Apáink életüket áldozták e szomorú földért,

Hogy békében, és ne rabszolgaként nyögnénk

Ha igazságod van, ne keljen sötétben bujkálnod

Szabadon éljenek gyermekeink és unokák,

A „hatalom”, mi hazánkra nyomja bélyegét,

Tapossa el a nép, Magyarország szégyenét!

Vers: Dér István (ISI)

 

Hazám

Kárpát koszorúzta Duna – Tisza völgye,

A magyarok fénylő örök ősi földje,

Keletről sastollas hadak dübörögtek,

S vérükkel szerezték ezt az áldott földet,

Itt éltek apáink a nagyok, s nemesek

E hazában, hol annyi hős hazafi született

Szívük egyként, igaz magyarként lüktetett

 

Árpád ki-e helyet népének meglelte,

Tudta ő jól nagyon, hogy népe, ha kell

A hazáért, igaz magyar vérét, szenteli

Esküt tettek a népnek, ők heten vezérek

Árpád, Ond, Kont, Tass, Huba, Előd, Töhötöm,

Megpecsételték ereikböl felszökő forró vérrel

Emberöltőn át, adták vérüket a hazáért

 

Mikor a birodalmat három tenger mosta,

Adria, Fekete és Égei (Balti) nevet kapta,

Határát hegyeink, Tátra Mátra Fátra magasan ölelte

Ezreden át, számtalan anya hozott fiú áldást

Szent hazánknak szültek, igaz magyar katonát

Voltak azok is, kik a hazát gazul elárulták,

Bűnükért a földet fekete vérükkel áztatták,

 

Csecsszopó, ki magyar árjának született

Szüleik igaz magyar hazafinak nevelték

Árulók között lába soha meg nem vettetett,

Hős magyar vérük eret vágott a földbe,

A birodalom határát nagyra növelte,

Századokon át, voltak kik el áruták a hazát

Keveredett a bűnös vér, lefaragták határát

 

Mi egykor erős volt, hanyatlott a kar

Egyre kevesebb lett, hol lesújtott a kard

A magyar már csak egyet, szabadságot akar!

Sok igaz magyar, bujdosva hagyta el a hazát

Titokban könnyükkel áztatták határát,

Számtalan sok magyar áldozta fel életét,

Hogy a krónika büszkén zengje tettét,

 

Emberöltőkön át, a hazáért számtalan hős elesett

Országunk csak fogyott, a magyar meg kesereg

Századok után, idegen lett a „király”!

Megalázkodva, más népnek adtuk a hozományt

Kérve kérjük a jó Istent arra, segítse népünket

Hogy szent hazánkat több bánat ne érje!

 

Vers: Dér István (ISI)

 

A magyar

Magyar vagy, érezned kell utolsó leheletedig

Sakálok közt kik az országot uralják, de meddig?

Mindenek felett mi a szívedben van, a haza az első

Mit ők szeretnének, hazánk lenne egy nagy temető

 

Szíved minden dobbanása, hazádért szól fohásza

Ajkadról a szavak, békét akar nem több gyászt

Véreddé vált ez a hely, hazád a Kárpátokban

Lesz még kik tesznek érte, a nép szájról szájra adja

 

Hiszek egy istenben, higgyél szép hazánkban

Hinned kell isten előtt az igaz, őszinte igazságban

Kik egykoron béklyót kötöttek az országra

Maradt még magyar, ki nem szégyent hoz hazánkra

 

Világosság legyen, a csaló sötét fejek helyett

Országunknak trónján, magyar királynak van helye

Évszázados elnyomás, a vagyonszerzés volt az árulás

Mennyi sok magyar vér, elfolyt a történelem során

 

Béke és nyugalom, ne félelem kopogjon a nép ablakán

Érezze és hallja a világ, a magyarok istenének dalát

Imát mondunk istenhez, mikor elűzzük a sakált

Szertehullt a magyar, de ha kell ott lesz mind, ki Magyar!

 

Vers: Dér István (ISI)

 

 

Végítélet

Már századok óta tart az öldöklő küzdelem

Az ember, természet és a vagyon felett

Hol az emberi értelem? Csak hatalomvágy és kényelem,

Harag és kapzsiság, az öldöklés végtelen

A Földnek e teher már túl nehéz, kiállt, elég!

 

Tüdeje már zilált, kapkod némi tiszta levegőért

Némi oxigént még termelve, a haldokló természetért

Nyög, vonít az emberben, esztelen önpusztító elme

A haldokló természet és Föld, már nem tud tenni ellene

Elveszik az erdők és vizek éltető elemét, a vagyonért

 

De az embernek ez még mindig nem elég!

Mérgező felhőket és gázokat a gyárak szüntelen okádva,

Az ember önmagát pusztítva, szeméthegyeket gyártva

A térképen lassan veszélyhelyként megjelöl,

Vizet és levegőt mérgezve, ember természet és fajokat öl

 

S a gyárak mérges füstöt okádva, a tüdőkbe halált marva

Levegő helyett klór és bróm felhőket gyártva,

Rést ütnek az ózon falon, embert és természetet feláldozva

Így megváltozik a Földi klíma, élőlény pusztul nyögve, kínban

De ez már több, mit az emberi gyarlóság felett a Föld elbírna

 

És az ember így él, vagy csak létezik a nagyvárosokban

Szmogban, zajban, gyűlölködve, szemét és mocsokban

Nem érezve a veszélyt, életét feláldozza némi vagyonért

A harc, mit megfeszítve a környezet ellen még folytat

Így már nem folytatódhat, mert veszélyben a holnap

 

Mert az ember az életet adó Föld testén,

Mint betegen a testét megmérgező daganat,

Mely felemészti a gazda volt egészséges szervezetét,

Adja át magát a lassan pusztító végtelen enyészetnek,

Elindult és nincs irgalom, már nem lesz kegyelem

 

Az ember önmaga ellen küzd, felemészti hatalom és kényelem

S az utolsó „győztes” ütközet, ember és halál között

Visszafordíthatatlan mit az ember a Föld ellen elkövet,

Eljön, mikor az emberek egymásra szórják a pusztító követ

Élőlény természet és emberre, ez jelent végítéletet

Vers: Dér István (ISI)

 

Magyar vándor

Kalandos utad mondd, merre visz?

Hazádtól a sors, határától távol taszít

Végtelen az utad, világnak vándora

Arcodon látni, szomorú barázdák lepték

Bármerre jársz, nem lehetsz több csak vendég

Fordítsd úgy arcod, ne lássák rajta a szenvedést

 

Mennyi van, kik csak mennek … mennek

Hogy az otthontól távol keressék meg a kenyeret,

Vágyódás közt omolva rejti el könnyeit,

Emlékét őrzi, mikor látta kedves szeretteit

Gyötrődik szertelen, bús szíve reménnyel teli

Elszakadt-e drága hontól, a megélhetést keresi

 

Hogy lehetne családot, hazát, otthont feledni?

Jársz, kelsz, gyötrődsz, az életre megoldást keresve

A Földnek egy messze távolán,

Azzá lettél ki sorssal – élettel dacolván,

Volt hited megtört! Lettél gyenge nádszál!

Földig hajolsz tán? Hová lett az emberi méltóság!

 

Még emlékszel, a hármas halomra?

Mi szép hazánkat körbe fonta?

Ne ármány, szemedet öröm s fény felnyissa

Tetted legyen igaz, ne más borától legyél ittas

Életed legyen, ne mámortól rövid

Bú és árny, kerüljön el ármány

 

Nincs mi feledtetné veled távoli otthonod,

Ne feledd az otthon hagyott család örömeit,

Emberhez méltó, ne legyen a csüggedés veszteség

Reményt keltő akaratod lombot hajtson,

Ne kétkedő pusztaság, hazádat meg ne tagadd!

Ki nem magának vallja, harmatgyenge az akarata

 

Virraszd át ha kell, ne uralkodjon rajtad csüggedés

Ne kerítsen hatalmába bánat és kísértés,

Nincs képtelen és sötét, hajnal kél föléd

Vagy túl mély, örök sebből vérzel?

Messze távol hazádtól, csáb – útra tévedtél?

Mely csillogó gazdag, de ne feledd, rideg

 

Ki elfeledve a hazát teszi, agyrémét követi

Rabszolgaként szolgál, széles idegen világot

El ne vessz a csábos fertőbe, vár az otthonod

Csak Isten tudja, de látod te is derengve

Megosztod a reményt, fényt, és az életed

Hadd lássák a világban, van fénye lángja

 

Mit akarunk, nem tettünk hazánkért hiába

Tedd félre a bút, s legyen részed örömben

Mi neked örök és szent, érezd kötelességednek

Utad hazádtól bármely messze hordoz,

Ne feledd ki és honnan jöttél, térj vissza hazádhoz

Bármerre is visz sorsod magyar vagy, nem kell tagadnod!

                                Vers: Dér István (ISI)

 

Legyen már vége

Világodat te odafenn, ki vígan éled!

Nem veszed semmibe a magyar népet!

Nem fukarkodsz semmiben a te népedhez,

Egy perc is sok, nekünk annyit nem osztogatsz

Népünk téged lenéz, elítél, belőled nem kér

Oh! Én nem irigylem a te sorsodat!

 

Boldogságod nincs, csak lelkiekben szegény

Szerencsés vagy? Szerencsétlen vagy színed nélkül,

Nyugtalan ballagsz, jársz, kelsz az utakon

Nem tudsz elfutni, kísért az ingovány lidérce

Hiú reményeket táplálsz, szemed előtt vakon

Vágyad mi gyerekkorodban gyúlt, rövid időre kapod

 

Hajt a kapzsiság, a csalfa bizonytalan vagyonért

Felelsz népeddel együtt, bennünket becsaptál nem feledjük

Szívükben fogant, jaj, szó, s tüzes szemeink

Beköszönt rád életed utolsó napja, nem késlekedik

Elnémulsz, nem lesz fejeden érdemtelen korona

Eljön majd az órád, és legyőz a nép akarata

 

Megszólal, de már nem neked szól a hegedű

Megszépül, országunkra világosság tárul

Szivárvány köszönt ránk a magas láthatárról,

Zöld ágon ülő vidám daloló madár pár,

Örömben úszó, remegő tiszta vizű forrás

S a szellő, suttogva magyar szavakon jár

 

Hol egykor voltak szirtek és mocsarak,

Nem lesz kétség, elmúlik nyomor és átok

A nép szívébe nem lesz, mi eret vágjon,

Nem látni majd mást, csak boldog emberi párt

Élni fog szép hazánk, dicső Magyarország!

Hallatja szavát és tudja, az egész világ!

 

Megbékél az ország, szép lesz mindenestül

Rózsát terem az út amerre a nép jár,

Megtalálják egymást igazság és béke, együtt csókolóznak

Vivát! Béke lesz a honban, a trónon magyar király!

S így kiért már nem szól cigány hegedűszó,

Egyedül marad, elszunnyad a csárda padján

 

Szertefoszlik álma, az ítéletet a nép már várja

Vigasztalan csalódás lesz és sovány álom,

Számára az élet itt kell, hogy megálljon

Legyen néki kín, érezni és mindent látni

Remegve várja mily tettre kész a nép,

Elhallgat, hallgat a szó, megnyugszik a sok kéz

 

A józanész alkot, nem tovább zúz

A múltat hagyja, tenni fog a szebb jövőért

Mellette nem marad barát, csak a végtelen út

Népe gyötrődjön körötte, mi eddig körbe fogta

Legyen már vége, és az embernek józan gondolata

A szív és józanész mi győz, ne a gyűlölködés

Vers: Dér István (ISI)

 

Égi harc 

Haragra váltott sötét arca,

Odafenn megindult a viharok harca,

Fényes villámok cikáznak a felhők mögül,

Eső zúdul a Földre, odafentről

Szél zúg, fák koronáin vihar tombol

Behúzódnak az emberek, még a madár fél

Behúzódnak a védelmet adó száraz eresz alá,

Zúg a megáradt patak, rohan nagy iramban

 

Vihar végét várja a mezőn, fű és virág elhasalva

Ázott tollú madár, fészkét már el nem érte

Kicsinyeire gondol, valamennyi baj nélkül megérje

Belezúg a Föld, eget rengető menydörgése

Meghúzza magát, elbújik most ember és állat

Reménykedve várja az égi háború végét,

Sötét szemek odafentről célpontot keresnek,

Villámot szórva, itt-ott háztetők recsegnek

 

Mint béklyó, gyermekkéz körbe fonja anyja nyakát

Mi történt, mi ez? Még nem éri el tudatát,

E harc, ha véget ér, Nap mosolyogtatja meg arcát

Miután belefáradt a természet a szörnyű harcba,

Elvonul, elül a tomboló harcnak távolodó zaja

Valahol tovább, tüzes villámokat osztogatja

Felkúszik a felhők mögül fényesen,

Napnak sugaraitól szárad, madarak tollazata.

Vers: Dér István (ISI)

 

Messze földön

Messze-messze vagy, ki elhagyta hazáját már

És zúgó fejjel remélve, küzdve világot jár

Mikor még vígan lépted át hazádnak határát,

Hol annyi ölelés, és gyermeked szaladt eléd

Sír a lelked, hogy elhagytad szeretett otthonod

Búnak ereszted fejed, mikor a családra gondolsz odaát

 

Hol felnevelkedtél, féltett hazád, és kedves jó anyád

Esténként rád gondol forrón, zokogva ölelne át

Mégis, szülő otthonod a legszentebb anyád

Nehéz óráiban, mint rossz gyermek, elhagynád?

Ha szereted, tétlenül tovább nem nézheted

Nem takarhatod el sápadt arcát, könnyező szemét

 

Kit szeretsz és látod ajkán a boldog mosolyt,

Ha a sors úgy hozza, bánatában is ott legyél

Hisz van elég sebed, drága magyar nép! Mi fáj!

Szétszéledsz a világban, mint pásztor nélküli nyáj

Még élsz, szeretett hazám, de hogyan?

Erősnek kell légy, ha mégis a gaz megrohan

 

Miként a vándormadarak, honodba visszavágysz

Vigyázz! Távoli világból hazatalálva gyász várhat rád,

Ha hallod szavát messze földön, tudom, mit érzel,

De szívet kell cseréljen az, ki hazát cserél

Még itthon voltál, a sors kegyetlen üldözött

Odakint rabszolga vagy, más nemzetek között.

Vers: Dér István (ISI)

 

Hazánkért

Hazánk- hazánk, áldott légy

Néped nagy része már odakint él

Más idegen országba kényszerült,

Mint rabszolga tengeti életét

Tedd, hogy néped ne húzzon szét

Ne gyászkönnyet hullajtsunk hazánkért

 

Hazánk-hazánk, te édes! Szépen kérlek!

Van még néked, igaz szerető néped!

Vagy hagyod, és a posványba mélyed!

Behunyod szemed, hogy ne lásd?

A sok könny földünkbe mély árkot ás!

De nézd! Felettünk száll a turulmadár!

 

Hazánk-hazánk, fátyolos szemmel emlékezzünk rád?

Századokon át néped, vérüket érted áldozták,

Pedig hányszor volt, hogy vesztve látszott,

De mindig erőt gyűjtött és talpra állott!

Országunkban még nem volt ennyi féreg,

Ki büntetlenül szívja most is, drága véred!

 

Hazánk-hazánk, neved könnyezve ejti ki szánk!

Lobogódhoz nincs elég szél, ne tűrd ezt hazám!

Mindig volt kik magasra emelték zászlónk rúdját,

Pedig hányan voltak gazok, letörni keresték módját,

Igaz magyarok sóhajtva hagyják el országod,

Naponta gondolnak rád, keresztet vetnek érted az oltárnál

 

Hazánk-hazánk mondd, mit tegyünk? Belőlük már elegünk!

Ha így folytatjuk nem lesz, kenyerünk mit ehetünk!

Nehéz súlya alatt csak hétrét görnyedünk,

Mint a középkorban, csak a szegénység és kizsákmányolás,

Országunknak az éhbérből, meddig kell még élni!

E kormánytól a megélhetést sem tudjuk remélni.

 

Hazánk-hazánk emlékszel még, mennyi öröm ért?

Mikor néped egykor boldog, és volt miből élt?

Munkánkért a bér tized részét sem kapjuk,

A magyar búzát idegen népnek aratjuk!

Oly gazdag-e kis ország, szép Magyarország!

Ne hagyjuk, hogy vesszen, a magyarok édes honát!

 

Hazánk-hazánk, mint ha erőtlenné váltál!

Csak nem? Az idegen „királlyal” megalkudtál?

Mióta ő ül a székben, Magyarország lett a világ szégyene

Nem mondhatod azt, hogy vége mindennek!

Nem feledhetted, hogy hazánk a Kárpátokkal ölelve!

Tegyél érte, hogy legyen boldog néped, és ne szégyenkezzen!

 

Verset írta: Dér István (ISI)

Szerzői és minden jog védve

 

 

A nemzetért

Emberöltőkön át, a követ hányszor vetették ránk

Hazánkért harcoltunk századokon át,

Egykor, csillogás borította hegyeink ormait

Ma nézzük szeretett hazánk romjait,

Tengereink hullámai hazánknak mosta partjait,

Zászlónkat büszkén ragyogta tisztára becsületünk,

De vajon ekkora lett a bűnünk, és hová lett a hitünk!

Hogy hosszú ideje ismét kell bűnhődnünk?

 

Van-e még? Ki e hazában magyarnak vallja magát!

Vagy csendben tűrik, hogy idegen fejére tegyék a koronát?

Ember! Ki sem meritek nyitni szátok!

Kik ma irányítják az országot, csak átok!

Hagyjátok? Köztetek mekkora szakadék tátong!

Erdély és Székelyföld, még magyar nyelven szól

Rajtuk is sok keserűség és megaláztatás volt,

Zászlónkat midőn majd büszkén lengeti szél,

 

És Magyar égbolton száll ismét a turulmadár,

Vagy van már ki feledte? Hazánkat a Kárpátok közrefogta!

Hol az emlék? Mikor a határt három tenger mosta!

Büszke magyar nép ne hagyd, hogy elvesszél!

Zászlónkat magasra emeld, had lengesse szél!

Mióta magyar a korona, nem díszitette más nép fejét!

Országunkban legyen már végre, igaz magyar nép!

Ne más kezét, csókold zászlónkat a nemzetért!

 Vers: Dér István (ISI)

 

Istent arra kérve

E szent helyet, egykor csak magyarok lakták

Az embereknek a pénzt a munkájukért adták,

Hól hajdan boldogság volt, ma szenvedés

Lassan pusztulás az ősi hely, nem menedék

Férfi és nő, dolgozni idegenbe menekül,

Ki nem magyar, számukra nem ismerős a becsület

Tolvaj darázsként rajzanak a nagy ház körül,

 

Mint vad forgószél, csapott le hazánkra tán!

Egymást össze-vissza taposva jönnek,

Megfordult a világ, minden a fején áll,

Keletről folyó szeméthegyként, özönlenek

Már nincs, kik egykor féltve őrizték határát

Most versengnek és eladják, ki ad többet érte!

Szeretett hazánkért folyt sok igaz magyar vére!

 

Sok fájdalma volt, a magyar becsületes népnek!

Mikor a pusztulást fájó szívvel tehetetlenül nézte,

Imádkozva, lehajtva bús, könnyes fejét

Mint imakönyv, két tenyerével takarja szemét

Kisírt szemével a jó Istent arra kérte,

Még van magyar! Ki becsületét adja érte!

Vers: Dér István (ISI)

 

Eljövendő

Undormány, mit a világban lépten-nyomon látsz!

Az emberek egymást kijátsszák, becsapják

Isten már besokallt belőlük, végére jár

Türelmének vége, hagyja a Földet veszni

Nem így gondolta, de ő volt ki ezt teremtette

 

Hatalmas tűz és vizek, pusztítják a földi életet

Aggastyánt, nőt, gyermeket, ki minderről nem tehet

Elpusztulnak az erdők, egyre kevesebb a levegő

Zúgva rohannak a folyók, nem lesz bennük lakó

Leomlanak hegyek ormai, égő folyók fognak ömleni

 

Nagy lesz a veszteség, nem marad, ki emlékezzék

Lesznek ugyan túlélők, kik eddig is szívták az ember vérét

De nekik is leáldoz, gyötrelmes kínok között

Fertő dúl a Földön, mit az ember maga hozott

Föld és folyamok, bennük élet nem fogan

 

Már nincs tisztelet, szülő és gyermek között,

Feledte azt is, ki egykor neki életet adott

Az emberek úgy járnak az utcán, mint ha egyedül lennének

Lassan eljön az idő, mikor egy élőlényért könyörögnének

Háború dúl, egymást ölik, pusztítás a cél

 

Szívükben nincs más csak a puszta kegyetlenség,

Ki eddig gyilkolt, már ő sem él!

Valamit majd szül halála után e bolygó,

De emlék nem marad fenn, a végtelen sok áldozatról

Éhínség és halál, az élő, élelmet sem talál

 

Ki néhány túléli, jön és elpusztítja nyomát

A túlélő és gyötrelmes ragály,

Sok-sok ezer év elmúl majd, s virágba borul a Föld

Egykoron számtalan boldog ember élt,

Hol élet indul majd, és kezdődik…. elölről!

 Vers: Dér István (ISI)

 

Sötétség

Sötétségbe burkolt vak, fekete világ

Benne hol találom meg a szeretett hazát,

Ember ki nem adta még el, van e még?

Vagy valamennyi érzi már, közeleg a vég!

Hol vannak már, kik valaha tettek érte!

Most miért nincs belőlük egy is, miért?

 

Csak ülnek a facebook előtt, mi nem ad erőt

Hogy tenni kellene ellene, már régen eldőlt

Irányítják az agyakat, a tett már kimarad

Testükbe gyökeret vert az internetes betegség,

Ha megpróbálna kigyógyulni, vagy már képtelenség

Majd szervezete felett győz a gyenge elégtelenség

 

Elkezdődött a harc, az embereknek nincs akarata

Az internet, méreggel itatott sok felhő

Sűrű rácsot húzva, kondenzcsíkban a fejünk fölé

Lassan aláhull a méreg, mitől a Föld meg-megremeg

Betáplálják az emberekbe, testük mitől legyen beteg

Facebook és gyógyszer, vajon az ember ezt akarja?

 

Az internet sötét leple alatt, fekszik az élet hanyatt

Mikor a Nap még magasan jár, sok szörnyűséget lát

Hol még tiszta volt a levegő, nem volt az emberekben gőg

Mit megtermeltek, és szerettek! Voltak egyenlők

De szemük olykor nekik is az égbolton mered

Hol a magasban gyilkos pára ered

Vers: Dér István (ISI)

 

Nézz le ránk

Turulmadár fent az égen,

Tekints le a magyar népre!

Mikor még magasan szálltál a Kárpátok bércén,

Kiállt a nép a magyar nemzetért,

Hol apáink tetteit zengte dal,

Ma gyermekeink nem itt találnak hazát,

 

Mennyi ékes mennyi szó, dicsérte a hősöket

Ma halkan mernek imát mondani, honért halt ősökért

Odafenn a magas égen, büszkén szállna az ének

Ha lenne még, ki élére állna a magyar népnek,

Hallgatás ül a bércen, nincs, mit a nép dicsérjen

Hol madárdal zengett minden zöld ágon,

 

Szívek most hallgatagon bezárnak,

Tarka harkálynak hová tűnt gyors kopácsolása,

Országunk a csend és viharnak lett hazája,

Utat engednek a sok keleti hordaléknak,

Szemünk előtt lesz hazánk ennek martaléka,

Most álljatok fel! Mire vártok? Ez a ti hazátok!

 

Magyar szó verje fel a bércet, népnek zúgó patakja

Ne tűrjük, hogy hazánkat idegen nép belakja!

Mert késő lesz, ha kattan idegen kéznek zárja,

Távolra kerül néped, s feltör majd a füst kék oszlopában

Most kell érezned szívednek gyors lüktetését,

Lelkedben megnyugtató lesz a hit, az élet és hazádért!

Vers: Dér István (ISI)

 

                                                 Múlt és jelen

Kevés az öröm, sok véres, gyászos emlék

Alkotja a múltat hátunk mögött,

Vészes pályán nagyság után törekszünk,

De balsorsunk hatalma megkötött,

Sötét a múlt, dicsőségünk világa,

Mely ott ragyog, körülderengi bár

Halvány derűt idéz az éjszakába,

Az ég boltjáról a csillagsugár,

 

S mi a jelen? Makacs harc és vívódás,

A sors elénk véres csomót vetett,

Fejtjük, bontjuk, s ha eljön a megoldás

Ezer hurkot köt a csel egy helyett,

Mint újra kell megrakni a madárnak,

Régi fészkét, mit a tél egybe- ont,

Mindig új kell a hős népcsaládnak,

Szerzi és építi ezt a hont.

 

Ez múlt, a jelen, s a folytatás előttünk

Oh, nem, nem! A cél a jövő: a miénk!

Mi nem látjuk, mi útközben kidőlünk,

Azt visszük csak jutalmul, hogy hiszünk!

Később lesz a megváltó ige testté,

Hogy csak fiaink lesznek boldogok!

 

Nehéz vihar – s vesztére szánt nyomában,

Nyeri a nép, jövője zálogát!

Van, amiben megtarthatnánk csodásan,

Ha rá a sors új szemfedést bocsátja,

Van-e a Földnek szebb, és bűbájos folyama,

Mely forrón s titkos mélységből ered,

Meg nem rendül, míg ezt harsogni hallja

Ez a hű, forró hazaszeretet!

Vers: Dér István (ISI)

Te balga

Azok a régi tragédiák, min kesereg

Hol a népnek könnye fojt, csak titkon pereg

Sok sírt rejt a föld mélye, megszámlálni sem lehet

Megoldás is lett volna, ha nem az árulás az eszköze

És most, azok kísértenek életük felett

 

Az élet így nekem nem sem jó, megalázó

Hol a gonoszok uralkodnak a nép fölött,

Az éj sötét dallama megszólal most,

Egy perc nyugta sincs, amerre a szél fújja

A lelkében nincs békesség, hogy felejtsen

 

Énekük szól, víz hangzik a fejük fölött

Hol ártatlanul sok igaz fej veszett,

Volt-volt a múltban, de ti most élnétek

De magyarságotok rég elvesztettétek,

Csak álom, mit magatok elé tűztetek

 

Hogy megvalósítsátok, kevés a ma és akaratotok

Valamikor lelketekben az akarat ott ragyogott,

Bölcsek szavára nem hallgattatok,

Ahol ma jártok, ki figyel a sötétben rátok?

Csak a napokat számoljátok, mi egyre rövidebb

 

Ó te balga! Szíved most kire hallgat?

Figyelj! Mert megszólalt a magyarok vészharangja!

Szavak és csókok, most gazdát cserélnek

De a szívekben a magyarok élnek!

Most ne fordulj hátra, törj erőre a néppel!

Vers: Dér István (ISI)

 

A cigányvajda elégiája

Végét járja a vajda - bukik a pártja,

Megesett a csoda, ez a magyar nép akarata

Bús a cigányság, egyre azt hajtja

Ne neked dádé! Benne vagy a bajba,

 

Mikor megérzi közelgő uralmának végét,

Gyorsan egybehívja pártjának alávaló népét!

S halkan, hogy más sátoros nép ne hallja és értse,

Elhaló hangon szól népéhez ilyenképp,

 

Íme, lehanyatlott a csillagom, megbukott a pártom

Visszavonulok ahonnan jöttem, maradok sátorok lakója

Bukásomat majd vihar és átok kíséri,

Síromat lesz bőven, ki szűken kiméri,

 

Csendben elvonulnék én hűséges vajdátok,

De ti magyarok ezt úgy sem hagynátok,

Örökségül én adósságot és nyomort hagyok rátok,

Viaskodjatok tovább a többi kiéhezett párttal,

 

A lopásból kivettem én jócskán részem,

Egy szál hegedűm volt, és a fél ország az enyém lett

Igaz, e pillanatban egy pipadohányt sem ér az életem,

Beérném most annyival, ha elsomfordálhatnék

 

Bejártam én a kerek világot, sok mindent láttam

Ó, mennyire utáltak és népemet, amerre jártam

Jól összeloptam magam, ez nem titok senkinek

Nem úgy élek, mint régen, a sátorponyva volt mindenem

 

Most felejtsetek el, hű pártom és népem

Elmegyek hová pénzeteket kimentettem,

Megmártózom, palotámból látom, hűs tenger vizében

Nem maradt más, síromat megássátok, megérdemeltem régen

 

Fülelj vajda! Sírod még nincs megásva, arra várnod kell

Tetteidért az ország, a nép még elszámoltatást kér!

Új nótát húznak a gyászra, Magyarország felett a Nap újra kél!

Legyen, miért a hegedűt gyantázza, a barna legény!

 

Verset írta: Dér István (ISI)

Szerzői és minden jog védve

 

 

Isten téves áldása

Egekbe nyúló gazdag, ékes paloták,

A város szélén számtalan szegény viskó áll,

Árnyas zöld kertek, szegény ember keze nyomán

Vért izzadó testek, sok munka kevés adomány

Vándorboton élő, rabszolgasors a népé

Verejtékből épülő paloták a gazdagoké,

 

Mint valamikor régen, most is rabszolgaként élnek

A világ változik, a nép él ma is keserű kenyéren

Rajtuk élnek dúsgazdagok, és ők maradnak… szegények!

Nincs törvény, a gazdagra nem változott

Csak a szegényre hozzák, ki sorban eladósodott

Hallgat a nép, nincs, törvény mi szól mellette

 

Csak az évtizedek peregnek, ők maradnak szegények

Hallgat az Isten csendben, az ő szeme sem rebben

Behunyja szemét semmit sem lát, csak a nép szenved

Éjt nappallá téve dolgozik, a holnapig sem lát

Megteremtette a gazdagot, hogy az elesett vérét szívja

Hagyja, hogy a sok ártatlan fejet rabigába hajtsa,

 

Ily nagy különbséget Isten miért akarta?

Emberi testeket őröl kegyetlen malma,

És adott a gyarló emberi rétegnek hatalmat!

Mert mi mást tehetnek, a napi életért vívódnak

Saját életükért sokszor egy lyukas garast sem adnak,

Ki uralkodik felettük, azt is te választottad!

 

Vers: Dér István (ISI)

 

Halld meg népem!

Hazám-hazám! Miért hagytad el népedet?

Meddig bünteted őket súlyos keservvel!

Bűnhődtek ők már épp eleget,

Mégsem tagadták meg nemzetedet,

Zászlónk betegen leng a szélben,

Erőt kell, gyűjtsön, ne törjön meg színében

Hosszú évekig őrizték idegen földön vagyonát,

Magyarország féltve őrzött jogos tulajdonát,

Hazahozatta a vajda, hogy fajtája között szétossza

Aranyunkat is meglopja, ez lesz hazánk szomorú sorsa

Vándorbotra jut az ország, mert birkaként tűr a nép!

 

Hazám, hazám! Már nincs tovább, űzzük el a vajdát!

Ürgelyukba bújt a magyar, hová lett az igazság!

Nem! Nem a jó Isten hagyta el népet!

Férgek elárulták, eladták a magyarok istenét!

Vér áztatta földünk, oly sok századokon át,

Már elfogytak azok, életüket a hazáért áldozták!

Bemocskolják, kik nem tisztelik becsületét!

Fájdalmasan zsugorodik, nem mossa három tenger a határt!

Lassan nem lesz, hol legeljen a birkanyáj,

A vajda és fajtája, már mindent felzabál!

Nyisd ki a szemed, nép! Még nem késő, állj fel!

 

Hazám! Vajon te vagy az? Nem ismerek rád!

Még soha nem tűrted, hogy otthon nélkül legyen néped!

Hányszor kellett neked, ember! Hogy érte add véred!

Sok-sok életen át megérte! Tegyél érte, még él!

Már elfelejtik, csak az igaz hazafiak tudják,

Túlsúlyban lettek azok, kik a lopást gyakorolják!

Gyermekeink mit látnak, szebb életet remélnek

Hogy szebb legyen a jövő, érte ők sem tesznek!

Már az anyák sem akarnak gyermekáldást,

Idehaza számukra a biztos jövőt nem látják!

Halld meg népem! A haza érted kiállt!

 

Vers: Dér István (ISI)

Szerzői és minden jog védve

 

                                                 Nevedet hol jársz

Jobbiknak jelszava,”Veled sikerülni fog”!

Nekik! De akkor nekünk is, kik az igazat keressük

Tenned kell róla, hogy így legyen!

Most melléd, ha állunk, és tesszük!

De ha a népet te is becsapod, mit ne tegyél!

Fejed érte, bakóval vesszük!

Ideje lenne már e kis ország,

Igazságban, békében élen járjon,

Ne csak mind becsapják, hogy Haza!

Külföldről már senki nem jön haza!

 

A Haza, nem ott van hol születtél!

Hazádat ott találod és leled,

Hol az igazságot nem kell, keresd,

Nem irigykedve kell nézni a múltra,

Ki az igazságot Mátyástól tanulta!

Elfeledted, hogy véred neked magyar?

S, hogy a népszabadságot akar?

Elmúlt százhatvan éve, annak is föle

Szabadság, azóta is csak beszéd tárgya

Ki még akarja, az igaz magyar árja

 

Védjük meg az időseket!

Mitől? E romlott szellemtől?

Segítsük a fiatalokat, akkor

Békében megérik az öregkort,

Később, hogy legyen kivel a hazát megvédeni,

Mert így, ebben az országban

Senki sem szeretne megöregedni,

Ígéretet oly sokszor kaptunk,

Az égen nincs annyi csillagunk,

Ország vagyon? Ugyan, már hol vagyon!

 

Hogy elszámoltatás legyen?

Igazságos, ha bakó érte a fejét veszi

Gyermekeink mit látnak és tanulnak!

Igaz fejek mind porba hullnak,

Némely csalók kegyvesztettek lettek!

Kegyelmet nekik miért engedtek?

Továbbra is dúskál és turkál zsebünkben,

Mit összegyűjtöttünk igaz magyar hitünkre!

De ha leváltjuk a régi kormányt,

Hitszegő fejük lenne tűzve póznán,

 

Újak belőle látnák, és okulnák

Mit akar a nép, s mit tegyen a kormány!

Apáink harcoltak, életüket végig

Igaz magyart, akkor magasztalták égig!

Ha lenne miért, igazságért és szabadságért!

Talán még adná a nép, a hazáért vérét

Talpra Magyar? Hiszen már az ország is fején áll!

Írok nektek újat, szívből már ezt fújjátok!

Talpra a magyart, új szelek kell, állítsák

Nevetségessé teszed Mátyást, álruhában jársz!

 

Most megteheted, arcod büszkén, ha felfeded!

Bűncselekmény, mit tett a néppel a volt kormányt!

Nektek már ne abból legyen új hozomány,

Elkövette, ne vádoljátok, igazságot szolgáltassátok!

Arcukról mit olvasni, eggyé halállal kezd olvadni

Hogyan bízz azokban kiknek arcszínük is beteg!

Testükben gaz sarjad, nincs bennük becsület!

Kellünk a Hazának? Ő is kell nekünk!

A Hazának az kell, ki jobbat hoz, nem ígér!

Ki véghezviszi, legyél te az, jobbik!

 

Ne csak szavazni kelljen népünk, igazság, becsület!

Neked most kell tenned, hogy elhozd a békét!

Nem kell majd álruhában járnod,

Nevedet hol jársz, a nép ujjongva kiálltja!

Most rád tesszük voksunkat, jobbik!

Tőled függ, a magyar meddig vonaglik!

Kik eddig voltak, hazánkra szégyent hoztak

A nép elszegényedett, sorsukban ők nem osztoztak

Eladták az országot, csak loptak!

Míg királyként dőzsöltek a nép pénzén,

Az ország nagy részében koplalnak.

 

Vers: Dér István(ISI)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 4
Tegnapi: 29
Heti: 54
Havi: 70
Össz.: 2 430

Látogatottság növelés
Oldal: www.Dér István(ISI)Versei
Könnyezve szeress... Dér István (ISI) Versei - © 2008 - 2020 - derisi.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »