Könnyezve szeress... Dér István (ISI) Versei
Verseim szívemből fakad,és szívből adom.Gyermekeimnek Adrinak és Attilának.És Neked ki olvasod
Weboldal bejelentése
Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!
Ügyfélszolgálat
Szabadság
Rettentő aszály, mi egyszer végigsöpör a Hazán
Gond baj már túl nagy lesz, mit az ember szeme lát
Elhull mind Isten nyájai, nem jő senki életet áldani
Járvány pusztít életet, erőst, könny nem marad áztatni
Gyönyörködve az ember jobbat vár, hitét elsöpri a ragály
Ki életben marad, gyökeret ás, kenyeret nem talál
Feltúrják a Földet, jő sok éhenkórász hitvány
Nők és gyerekek a megaláztatástól, erdő és hegyekben bujkál
Ki e nyomort rendre hozza, országunk idegen „királya”okozza
Felemeli senki népét, a magyart sárba tapossa
Fájdalom mi a népet űzi, alig marad férfi
Élete és vére árán, lobogónkat féltve rejtegeti
Szív nem lesz idegen, újra éled a határköveken
Megújulást hoz erdő, völgynek népe számtalan követe
Elűzzük a „trónról”ki e súlyos bajt ellenünk elkövette
Füst és korom, helyére zöld fű és fa kerül
Ki a népre sötét sújtást hozta, örökre elmerül
Népével együtt a posványban, mit nekünk szántak
Hosszú évek szenvedése, mi gyűlt sötét ármányban
Langy esőt hullat, szívek örömre gyúlnak
Éhezők és félők, lejönnek a hegyekből
Kicsi és nagy, ki a szabadsággal egyet ért
Boldogan eszi könnyekkel áztatott, szabadság kenyerét
Rossz szellemét elűzzük, fájdalmas sóhaj sem marad
Szabadság! Mit a nép fájdalom és könny nélkül akar
Verset írta: Dér István(ISI)
Sóhajt a nép
Játszik a néppel, mint egy sakk-táblán
Ennyi birkát e honban ritkán lát,
Eladják a magyar földet, mint sajátját
Egyre több lesz az éhes száj,
Kinyitni sem merik már,
Közeleg az idő, magyar csak arra jó
Rebegjen szájával egy utolsó imát,
Egykor ragaszkodást szültek nyomor és bajok,
A népnek nem maradt más, fájdalmas sóhajok
Mint élő oltárt, országunkat feláldozzák
Szentséges ég! Magyar a hazájában már alig él!
Egyre savanyúbb lesz a kenyér, mit szel a nép!
Fájdalmas a seb, mire gyógyír kéne már!
Miben egykor reménykedtünk, szabadság és hitben!
De széthúzás van, nem maradtunk egyben!
Eljön, mikor kinyílik a szabadság nehéz kapuja
Élni fog a magyar! Ki hajléktalanná vált,
Kirekesztettek, de újra lesz szeretett hazád
Eltapossuk mind, ki velünk szemben volt gőg és közönyös
Feldobog a szív, akarata lesz hajthatatlan kőkemény
Összefog a nép, szabadsághoz ez hoz eredményt!
Kiknek köszönhető a sok keserűség, megássák önmaguk vermét
Összefogással megmentjük, hazánk foszladozó tetemét
Zeng szavunktól völgy és bérc, magyar „királyt”akar a nép!
Rontó szellem mi fogta segítségért kinyújtott kezed,
Szabadság lángja magasan száll, halljuk újra szavát!
Megindulással lesz a szem és szívünk teli,
Szeretett hazánkat többé, senki el nem veheti
Békét és szeretetet adó otthonunk, nem lesz, ki keseríti!
Vers: Dér István (ISI)
Idegenben
Gondolt egyet és elindult a világba,
Büszkén töltötte be lelkét és álmát,
Más népnél és országban keres megélhetést,
Nem gondolt arra, hosszú-hosszú lesz a vándorlás
Itt hagyja szüleit, családját, szeretett hazáját
Idegen földön, ha szerencse fordul
Elfogad más országot átmeneti otthonul,
Otthon még hallotta, patakoknak csobogását
Itt kemény munkával feledi a honvágy jajgatását,
Mit otthon hagyott, keserűség és csalódások
Idegenben, mint bujdosó, életet nem él
Végtelen munkával némi megélhetést remél,
Mikor gondolt egyet, fiatal volt, de nem félt
Keserves évek múlnak el, dolgozik a napi kenyérért
Szülők kik akkor áldásuk adták rá, nehezen éltek
Sok-sok év eltelt, alig látják egymást
Már nincs honvágy, olykor zihálva hallja hangját
Idegenbe kellet mennie, hol rabszolgának állt
Nincs nyugalom, nem lett szebb jövő
Mikor elindult fiatal volt, másként látta Ő!
Verset írta: Dér István (ISI)
Szerzői és minden jog védve
Kőbe vésve
Mikor meglátok egy háborús emlékművet
Mindezt megelőzte, az emberi bűnnek műve
Egymást halomra ölik a gyűlölködő emberek
Fegyvert nyomtak a kezébe, a másik miről tehet?
Életét a semmiért áldozza, félt mondani nemet
Ki élete felett döntött, nem kockáztat semmit
Ő nem hagy maga után árván senkit
Játszott az emberi élettel, mi nála semmi
Mint gyermek az ólomkatonákat, megtizedeli
Az emlékművön végtelen nevek hosszú sora
Mind meghaltak, egy rossz döntés miatt
A mezőn összeszedték őket, mint szétszórt ruhákat
A nyakukba akasztott „dögcédulát”egy zsákba tették
Őket egy közös, jeltelen sírba temették
A jobb, ha nevüket kőbe vésve nem feledték
Vajon kik voltak ők, szó nélkül a halálba küldték
Kik vele ezt tették, az asztal mellett borozva nevették
Nem volt ő hős, csak nemet mondani nem mert
Egy figura volt, katona ruhába öltöztették
Ezredek óta az embert a hideg gyűlölet hajtja
Ölni, ölni, míg őt is a hörgő halál kapja
Arat háború nélkül is a végtelen halál,
Ők mégis, az emberi életet eljátsszák
Mennyi könny és fájdalom tapad hozzá
Értelmetlenül az emberi életet feláldozzák
Hány szomorú szív, és apró gyermek itt marad
Mert soha nem fogják érteni miért, van az
Az ember barát ,és egymás ellen fegyvert ragad
Mikor megállok egy-egy hideg kő előtt
Nincs ide vésve, Édesapám élete is így végződött
Megbirkózott a szörnyű sok halállal,
De kevés ideje maradt, kezet fogni a béke angyalával
Már több évtizede múlt, sokan a háborút feledték
A sok szilánktól jött, testében szörnyű betegség
Három évtizedre a háború után, a halál magához rendelte
Verset írta: Dér István (ISI)
Szerzői és minden jog fenntartva
Isten, ha kegyes
Hol van mikor az ősi címer,
Számított és fontos volt a szívekben,
Hatalmasan, büszkén ragyogott ott fent
Nem temették a sötétségbe, itt lent
Annyi emlék, csak gyűlik a fájdalom ravatalán
Hideg lett az arc, mit eddig fűtött a szenvedély
Mit a nép megért, keserű lett a kenyér
Valaha volt hazánk, édes nagy ország
Majd a jó Isten hűtlen lett hozzánk,
Mit a magyar földje terem, rajta más nyája legel
Már nincs középréteg, csak gazdag és szegény
Egy része, ha tud, elmenekül, ki itt marad gályarabnak
Hitel terhe és szegénység, örökre itt ragadnak
Felütötte országunkban fejét a járvány, a gazemberség
Nincs türelem egymás iránt, éli világát e betegség
Hazánk felett sötét nagy felhő, fekete árnyalattal
A szegénység éhes hollóként szárnyal,
Bús tehetetlen a nép, rémisztő jóslatával
Sok gonosz és kapzsiság, hazánkon eret vág
Jajveszékelés pusztulás, országunkért oly nagy kár
Ha eljön, zászlónkról letörlik a szégyent
A nép nem fog élni vízen és kenyéren,
Mennydörgésként hallatja majd hangját,
Millió száj büszkén zengi, kiérdemelt szabadságát
A jó Isten is kegyes lesz hozzánk, becsüljük oltalmát
Vers: Dér István (ISI)
Hármas halom
Ne feledd, hármas halom
Honnan a kényszer elszólított
Bármerre jársz, vissza találj
Ha kell, hazádért véredet áldoznád
Bármerre mész csak vendég lehetsz
Idegenként kicsit betérhetsz
Elszakadni e drága helytől
Hazádat úgysem tudod feledni
Sorsod csak a látszattal dacol
Idegenben rabszolgaként földig hajolsz
Hitedet, mit hazádért érzel, meg nem törik
Veled e szent otthont nem feledtetik
Kik benned örök sebet ejtettek
Miattuk a távolba kellett menned
Családod és hazádat, idegenből kell szeretned
Utad bármerre visz, térj vissza a hármas halomhoz
A magyarhoz, mint örök, volt hatalomhoz
Majd körbe vesznek újra, hegyek és tengerek
Mit Isten adott, újra örök és szent legyen
Szívünkben a hazafiság hatalmas lángja
Az eltévedt lelkeknek mutat haza utat e világba
Isten szívünket ne idegenben áldozza
Tátra Mátra Fátra, országunk északi határa
Legyen újra hazánknak erős vára
Vers: Dér István (ISI)
Fekete felhők
Hol a felhők magasan szállnak,
Magyarok ott békét nem találnak,
Hatalmat engedtek idegen „királynak”
Orránál fogva vezeti szerencsétlen népet,
Már nem lesz, mi visszafordítja sorsát
Mikor az ország lángban és romokban áll,
Ki országunkban királynak kiáltja magát,
Venni kell mind a hét, kígyó fejét
Az ő népe nem a magyar, más nyelven kiált
Mélyre ásta a magyart, nincs béke kilátásban
Míg vannak, kik csókolják mocskos kezét
Fekete szurok takarja a Napot, temetésére hívjatok papot
Sűrű felhők hazánkat éjfeketén takarják,
Szomorú, kik országunkat büntetlenül bitorolják
Alacsonyan szállnak, magyar prédára várnak
A sötét földszínű karvalyok,
Mikor még napfény csillogott az égen,
Szeretett hazánkban igaz hitű magyarok éltek,
Apáink életüket áldozták e szomorú földért,
Hogy békében, és ne rabszolgaként nyögnénk
Ha igazságod van, ne keljen sötétben bujkálnod
Szabadon éljenek gyermekeink és unokák,
A „hatalom”, mi hazánkra nyomja bélyegét,
Tapossa el a nép, Magyarország szégyenét!
Vers: Dér István (ISI)
Hazám
Kárpát koszorúzta Duna – Tisza völgye,
A magyarok fénylő örök ősi földje,
Keletről sastollas hadak dübörögtek,
S vérükkel szerezték ezt az áldott földet,
Itt éltek apáink a nagyok, s nemesek
E hazában, hol annyi hős hazafi született
Szívük egyként, igaz magyarként lüktetett
Árpád ki-e helyet népének meglelte,
Tudta ő jól nagyon, hogy népe, ha kell
A hazáért, igaz magyar vérét, szenteli
Esküt tettek a népnek, ők heten vezérek
Árpád, Ond, Kont, Tass, Huba, Előd, Töhötöm,
Megpecsételték ereikböl felszökő forró vérrel
Emberöltőn át, adták vérüket a hazáért
Mikor a birodalmat három tenger mosta,
Adria, Fekete és Égei (Balti) nevet kapta,
Határát hegyeink, Tátra Mátra Fátra magasan ölelte
Ezreden át, számtalan anya hozott fiú áldást
Szent hazánknak szültek, igaz magyar katonát
Voltak azok is, kik a hazát gazul elárulták,
Bűnükért a földet fekete vérükkel áztatták,
Csecsszopó, ki magyar árjának született
Szüleik igaz magyar hazafinak nevelték
Árulók között lába soha meg nem vettetett,
Hős magyar vérük eret vágott a földbe,
A birodalom határát nagyra növelte,
Századokon át, voltak kik el áruták a hazát
Keveredett a bűnös vér, lefaragták határát
Mi egykor erős volt, hanyatlott a kar
Egyre kevesebb lett, hol lesújtott a kard
A magyar már csak egyet, szabadságot akar!
Sok igaz magyar, bujdosva hagyta el a hazát
Titokban könnyükkel áztatták határát,
Számtalan sok magyar áldozta fel életét,
Hogy a krónika büszkén zengje tettét,
Emberöltőkön át, a hazáért számtalan hős elesett
Országunk csak fogyott, a magyar meg kesereg
Századok után, idegen lett a „király”!
Megalázkodva, más népnek adtuk a hozományt
Kérve kérjük a jó Istent arra, segítse népünket
Hogy szent hazánkat több bánat ne érje!
Vers: Dér István (ISI)
A magyar
Magyar vagy, érezned kell utolsó leheletedig
Sakálok közt kik az országot uralják, de meddig?
Mindenek felett mi a szívedben van, a haza az első
Mit ők szeretnének, hazánk lenne egy nagy temető
Szíved minden dobbanása, hazádért szól fohásza
Ajkadról a szavak, békét akar nem több gyászt
Véreddé vált ez a hely, hazád a Kárpátokban
Lesz még kik tesznek érte, a nép szájról szájra adja
Hiszek egy istenben, higgyél szép hazánkban
Hinned kell isten előtt az igaz, őszinte igazságban
Kik egykoron béklyót kötöttek az országra
Maradt még magyar, ki nem szégyent hoz hazánkra
Világosság legyen, a csaló sötét fejek helyett
Országunknak trónján, magyar királynak van helye
Évszázados elnyomás, a vagyonszerzés volt az árulás
Mennyi sok magyar vér, elfolyt a történelem során
Béke és nyugalom, ne félelem kopogjon a nép ablakán
Érezze és hallja a világ, a magyarok istenének dalát
Imát mondunk istenhez, mikor elűzzük a sakált
Szertehullt a magyar, de ha kell ott lesz mind, ki Magyar!
Vers: Dér István (ISI)
Végítélet
Már századok óta tart az öldöklő küzdelem
Az ember, természet és a vagyon felett
Hol az emberi értelem? Csak hatalomvágy és kényelem,
Harag és kapzsiság, az öldöklés végtelen
A Földnek e teher már túl nehéz, kiállt, elég!
Tüdeje már zilált, kapkod némi tiszta levegőért
Némi oxigént még termelve, a haldokló természetért
Nyög, vonít az emberben, esztelen önpusztító elme
A haldokló természet és Föld, már nem tud tenni ellene
Elveszik az erdők és vizek éltető elemét, a vagyonért
De az embernek ez még mindig nem elég!
Mérgező felhőket és gázokat a gyárak szüntelen okádva,
Az ember önmagát pusztítva, szeméthegyeket gyártva
A térképen lassan veszélyhelyként megjelöl,
Vizet és levegőt mérgezve, ember természet és fajokat öl
S a gyárak mérges füstöt okádva, a tüdőkbe halált marva
Levegő helyett klór és bróm felhőket gyártva,
Rést ütnek az ózon falon, embert és természetet feláldozva
Így megváltozik a Földi klíma, élőlény pusztul nyögve, kínban
De ez már több, mit az emberi gyarlóság felett a Föld elbírna
És az ember így él, vagy csak létezik a nagyvárosokban
Szmogban, zajban, gyűlölködve, szemét és mocsokban
Nem érezve a veszélyt, életét feláldozza némi vagyonért
A harc, mit megfeszítve a környezet ellen még folytat
Így már nem folytatódhat, mert veszélyben a holnap
Mert az ember az életet adó Föld testén,
Mint betegen a testét megmérgező daganat,
Mely felemészti a gazda volt egészséges szervezetét,
Adja át magát a lassan pusztító végtelen enyészetnek,
Elindult és nincs irgalom, már nem lesz kegyelem
Az ember önmaga ellen küzd, felemészti hatalom és kényelem
S az utolsó „győztes” ütközet, ember és halál között
Visszafordíthatatlan mit az ember a Föld ellen elkövet,
Eljön, mikor az emberek egymásra szórják a pusztító követ
Élőlény természet és emberre, ez jelent végítéletet
Vers: Dér István (ISI)
Magyar vándor
Kalandos utad mondd, merre visz?
Hazádtól a sors, határától távol taszít
Végtelen az utad, világnak vándora
Arcodon látni, szomorú barázdák lepték
Bármerre jársz, nem lehetsz több csak vendég
Fordítsd úgy arcod, ne lássák rajta a szenvedést
Mennyi van, kik csak mennek … mennek
Hogy az otthontól távol keressék meg a kenyeret,
Vágyódás közt omolva rejti el könnyeit,
Emlékét őrzi, mikor látta kedves szeretteit
Gyötrődik szertelen, bús szíve reménnyel teli
Elszakadt-e drága hontól, a megélhetést keresi
Hogy lehetne családot, hazát, otthont feledni?
Jársz, kelsz, gyötrődsz, az életre megoldást keresve
A Földnek egy messze távolán,
Azzá lettél ki sorssal – élettel dacolván,
Volt hited megtört! Lettél gyenge nádszál!
Földig hajolsz tán? Hová lett az emberi méltóság!
Még emlékszel, a hármas halomra?
Mi szép hazánkat körbe fonta?
Ne ármány, szemedet öröm s fény felnyissa
Tetted legyen igaz, ne más borától legyél ittas
Életed legyen, ne mámortól rövid
Bú és árny, kerüljön el ármány
Nincs mi feledtetné veled távoli otthonod,
Ne feledd az otthon hagyott család örömeit,
Emberhez méltó, ne legyen a csüggedés veszteség
Reményt keltő akaratod lombot hajtson,
Ne kétkedő pusztaság, hazádat meg ne tagadd!
Ki nem magának vallja, harmatgyenge az akarata
Virraszd át ha kell, ne uralkodjon rajtad csüggedés
Ne kerítsen hatalmába bánat és kísértés,
Nincs képtelen és sötét, hajnal kél föléd
Vagy túl mély, örök sebből vérzel?
Messze távol hazádtól, csáb – útra tévedtél?
Mely csillogó gazdag, de ne feledd, rideg
Ki elfeledve a hazát teszi, agyrémét követi
Rabszolgaként szolgál, széles idegen világot
El ne vessz a csábos fertőbe, vár az otthonod
Csak Isten tudja, de látod te is derengve
Megosztod a reményt, fényt, és az életed
Hadd lássák a világban, van fénye lángja
Mit akarunk, nem tettünk hazánkért hiába
Tedd félre a bút, s legyen részed örömben
Mi neked örök és szent, érezd kötelességednek
Utad hazádtól bármely messze hordoz,
Ne feledd ki és honnan jöttél, térj vissza hazádhoz
Bármerre is visz sorsod magyar vagy, nem kell tagadnod!
Vers: Dér István (ISI)
Legyen már vége
Világodat te odafenn, ki vígan éled!
Nem veszed semmibe a magyar népet!
Nem fukarkodsz semmiben a te népedhez,
Egy perc is sok, nekünk annyit nem osztogatsz
Népünk téged lenéz, elítél, belőled nem kér
Oh! Én nem irigylem a te sorsodat!
Boldogságod nincs, csak lelkiekben szegény
Szerencsés vagy? Szerencsétlen vagy színed nélkül,
Nyugtalan ballagsz, jársz, kelsz az utakon
Nem tudsz elfutni, kísért az ingovány lidérce
Hiú reményeket táplálsz, szemed előtt vakon
Vágyad mi gyerekkorodban gyúlt, rövid időre kapod
Hajt a kapzsiság, a csalfa bizonytalan vagyonért
Felelsz népeddel együtt, bennünket becsaptál nem feledjük
Szívükben fogant, jaj, szó, s tüzes szemeink
Beköszönt rád életed utolsó napja, nem késlekedik
Elnémulsz, nem lesz fejeden érdemtelen korona
Eljön majd az órád, és legyőz a nép akarata
Megszólal, de már nem neked szól a hegedű
Megszépül, országunkra világosság tárul
Szivárvány köszönt ránk a magas láthatárról,
Zöld ágon ülő vidám daloló madár pár,
Örömben úszó, remegő tiszta vizű forrás
S a szellő, suttogva magyar szavakon jár
Hol egykor voltak szirtek és mocsarak,
Nem lesz kétség, elmúlik nyomor és átok
A nép szívébe nem lesz, mi eret vágjon,
Nem látni majd mást, csak boldog emberi párt
Élni fog szép hazánk, dicső Magyarország!
Hallatja szavát és tudja, az egész világ!
Megbékél az ország, szép lesz mindenestül
Rózsát terem az út amerre a nép jár,
Megtalálják egymást igazság és béke, együtt csókolóznak
Vivát! Béke lesz a honban, a trónon magyar király!
S így kiért már nem szól cigány hegedűszó,
Egyedül marad, elszunnyad a csárda padján
Szertefoszlik álma, az ítéletet a nép már várja
Vigasztalan csalódás lesz és sovány álom,
Számára az élet itt kell, hogy megálljon
Legyen néki kín, érezni és mindent látni
Remegve várja mily tettre kész a nép,
Elhallgat, hallgat a szó, megnyugszik a sok kéz
A józanész alkot, nem tovább zúz
A múltat hagyja, tenni fog a szebb jövőért
Mellette nem marad barát, csak a végtelen út
Népe gyötrődjön körötte, mi eddig körbe fogta
Legyen már vége, és az embernek józan gondolata
A szív és józanész mi győz, ne a gyűlölködés
Vers: Dér István (ISI)
Égi harc
Haragra váltott sötét arca,
Odafenn megindult a viharok harca,
Fényes villámok cikáznak a felhők mögül,
Eső zúdul a Földre, odafentről
Szél zúg, fák koronáin vihar tombol
Behúzódnak az emberek, még a madár fél
Behúzódnak a védelmet adó száraz eresz alá,
Zúg a megáradt patak, rohan nagy iramban
Vihar végét várja a mezőn, fű és virág elhasalva
Ázott tollú madár, fészkét már el nem érte
Kicsinyeire gondol, valamennyi baj nélkül megérje
Belezúg a Föld, eget rengető menydörgése
Meghúzza magát, elbújik most ember és állat
Reménykedve várja az égi háború végét,
Sötét szemek odafentről célpontot keresnek,
Villámot szórva, itt-ott háztetők recsegnek
Mint béklyó, gyermekkéz körbe fonja anyja nyakát
Mi történt, mi ez? Még nem éri el tudatát,
E harc, ha véget ér, Nap mosolyogtatja meg arcát
Miután belefáradt a természet a szörnyű harcba,
Elvonul, elül a tomboló harcnak távolodó zaja
Valahol tovább, tüzes villámokat osztogatja
Felkúszik a felhők mögül fényesen,
Napnak sugaraitól szárad, madarak tollazata.
Vers: Dér István (ISI)
Messze földön
Messze-messze vagy, ki elhagyta hazáját már
És zúgó fejjel remélve, küzdve világot jár
Mikor még vígan lépted át hazádnak határát,
Hol annyi ölelés, és gyermeked szaladt eléd
Sír a lelked, hogy elhagytad szeretett otthonod
Búnak ereszted fejed, mikor a családra gondolsz odaát
Hol felnevelkedtél, féltett hazád, és kedves jó anyád
Esténként rád gondol forrón, zokogva ölelne át
Mégis, szülő otthonod a legszentebb anyád
Nehéz óráiban, mint rossz gyermek, elhagynád?
Ha szereted, tétlenül tovább nem nézheted
Nem takarhatod el sápadt arcát, könnyező szemét
Kit szeretsz és látod ajkán a boldog mosolyt,
Ha a sors úgy hozza, bánatában is ott legyél
Hisz van elég sebed, drága magyar nép! Mi fáj!
Szétszéledsz a világban, mint pásztor nélküli nyáj
Még élsz, szeretett hazám, de hogyan?
Erősnek kell légy, ha mégis a gaz megrohan
Miként a vándormadarak, honodba visszavágysz
Vigyázz! Távoli világból hazatalálva gyász várhat rád,
Ha hallod szavát messze földön, tudom, mit érzel,
De szívet kell cseréljen az, ki hazát cserél
Még itthon voltál, a sors kegyetlen üldözött
Odakint rabszolga vagy, más nemzetek között.
Vers: Dér István (ISI)
Hazánkért
Hazánk- hazánk, áldott légy
Néped nagy része már odakint él
Más idegen országba kényszerült,
Mint rabszolga tengeti életét
Tedd, hogy néped ne húzzon szét
Ne gyászkönnyet hullajtsunk hazánkért
Hazánk-hazánk, te édes! Szépen kérlek!
Van még néked, igaz szerető néped!
Vagy hagyod, és a posványba mélyed!
Behunyod szemed, hogy ne lásd?
A sok könny földünkbe mély árkot ás!
De nézd! Felettünk száll a turulmadár!
Hazánk-hazánk, fátyolos szemmel emlékezzünk rád?
Századokon át néped, vérüket érted áldozták,
Pedig hányszor volt, hogy vesztve látszott,
De mindig erőt gyűjtött és talpra állott!
Országunkban még nem volt ennyi féreg,
Ki büntetlenül szívja most is, drága véred!
Hazánk-hazánk, neved könnyezve ejti ki szánk!
Lobogódhoz nincs elég szél, ne tűrd ezt hazám!
Mindig volt kik magasra emelték zászlónk rúdját,
Pedig hányan voltak gazok, letörni keresték módját,
Igaz magyarok sóhajtva hagyják el országod,
Naponta gondolnak rád, keresztet vetnek érted az oltárnál
Hazánk-hazánk mondd, mit tegyünk? Belőlük már elegünk!
Ha így folytatjuk nem lesz, kenyerünk mit ehetünk!
Nehéz súlya alatt csak hétrét görnyedünk,
Mint a középkorban, csak a szegénység és kizsákmányolás,
Országunknak az éhbérből, meddig kell még élni!
E kormánytól a megélhetést sem tudjuk remélni.
Hazánk-hazánk emlékszel még, mennyi öröm ért?
Mikor néped egykor boldog, és volt miből élt?
Munkánkért a bér tized részét sem kapjuk,
A magyar búzát idegen népnek aratjuk!
Oly gazdag-e kis ország, szép Magyarország!
Ne hagyjuk, hogy vesszen, a magyarok édes honát!
Hazánk-hazánk, mint ha erőtlenné váltál!
Csak nem? Az idegen „királlyal” megalkudtál?
Mióta ő ül a székben, Magyarország lett a világ szégyene
Nem mondhatod azt, hogy vége mindennek!
Nem feledhetted, hogy hazánk a Kárpátokkal ölelve!
Tegyél érte, hogy legyen boldog néped, és ne szégyenkezzen!
Verset írta: Dér István (ISI)
Szerzői és minden jog védve
A nemzetért
Emberöltőkön át, a követ hányszor vetették ránk
Hazánkért harcoltunk századokon át,
Egykor, csillogás borította hegyeink ormait
Ma nézzük szeretett hazánk romjait,
Tengereink hullámai hazánknak mosta partjait,
Zászlónkat büszkén ragyogta tisztára becsületünk,
De vajon ekkora lett a bűnünk, és hová lett a hitünk!
Hogy hosszú ideje ismét kell bűnhődnünk?
Van-e még? Ki e hazában magyarnak vallja magát!
Vagy csendben tűrik, hogy idegen fejére tegyék a koronát?
Ember! Ki sem meritek nyitni szátok!
Kik ma irányítják az országot, csak átok!
Hagyjátok? Köztetek mekkora szakadék tátong!
Erdély és Székelyföld, még magyar nyelven szól
Rajtuk is sok keserűség és megaláztatás volt,
Zászlónkat midőn majd büszkén lengeti szél,
És Magyar égbolton száll ismét a turulmadár,
Vagy van már ki feledte? Hazánkat a Kárpátok közrefogta!
Hol az emlék? Mikor a határt három tenger mosta!
Büszke magyar nép ne hagyd, hogy elvesszél!
Zászlónkat magasra emeld, had lengesse szél!
Mióta magyar a korona, nem díszitette más nép fejét!
Országunkban legyen már végre, igaz magyar nép!
Ne más kezét, csókold zászlónkat a nemzetért!
Vers: Dér István (ISI)
Istent arra kérve
E szent helyet, egykor csak magyarok lakták
Az embereknek a pénzt a munkájukért adták,
Hól hajdan boldogság volt, ma szenvedés
Lassan pusztulás az ősi hely, nem menedék
Férfi és nő, dolgozni idegenbe menekül,
Ki nem magyar, számukra nem ismerős a becsület
Tolvaj darázsként rajzanak a nagy ház körül,
Mint vad forgószél, csapott le hazánkra tán!
Egymást össze-vissza taposva jönnek,
Megfordult a világ, minden a fején áll,
Keletről folyó szeméthegyként, özönlenek
Már nincs, kik egykor féltve őrizték határát
Most versengnek és eladják, ki ad többet érte!
Szeretett hazánkért folyt sok igaz magyar vére!
Sok fájdalma volt, a magyar becsületes népnek!
Mikor a pusztulást fájó szívvel tehetetlenül nézte,
Imádkozva, lehajtva bús, könnyes fejét
Mint imakönyv, két tenyerével takarja szemét
Kisírt szemével a jó Istent arra kérte,
Még van magyar! Ki becsületét adja érte!
Vers: Dér István (ISI)
Eljövendő
Undormány, mit a világban lépten-nyomon látsz!
Az emberek egymást kijátsszák, becsapják
Isten már besokallt belőlük, végére jár
Türelmének vége, hagyja a Földet veszni
Nem így gondolta, de ő volt ki ezt teremtette
Hatalmas tűz és vizek, pusztítják a földi életet
Aggastyánt, nőt, gyermeket, ki minderről nem tehet
Elpusztulnak az erdők, egyre kevesebb a levegő
Zúgva rohannak a folyók, nem lesz bennük lakó
Leomlanak hegyek ormai, égő folyók fognak ömleni
Nagy lesz a veszteség, nem marad, ki emlékezzék
Lesznek ugyan túlélők, kik eddig is szívták az ember vérét
De nekik is leáldoz, gyötrelmes kínok között
Fertő dúl a Földön, mit az ember maga hozott
Föld és folyamok, bennük élet nem fogan
Már nincs tisztelet, szülő és gyermek között,
Feledte azt is, ki egykor neki életet adott
Az emberek úgy járnak az utcán, mint ha egyedül lennének
Lassan eljön az idő, mikor egy élőlényért könyörögnének
Háború dúl, egymást ölik, pusztítás a cél
Szívükben nincs más csak a puszta kegyetlenség,
Ki eddig gyilkolt, már ő sem él!
Valamit majd szül halála után e bolygó,
De emlék nem marad fenn, a végtelen sok áldozatról
Éhínség és halál, az élő, élelmet sem talál
Ki néhány túléli, jön és elpusztítja nyomát
A túlélő és gyötrelmes ragály,
Sok-sok ezer év elmúl majd, s virágba borul a Föld
Egykoron számtalan boldog ember élt,
Hol élet indul majd, és kezdődik…. elölről!
Vers: Dér István (ISI)
Sötétség
Sötétségbe burkolt vak, fekete világ
Benne hol találom meg a szeretett hazát,
Ember ki nem adta még el, van e még?
Vagy valamennyi érzi már, közeleg a vég!
Hol vannak már, kik valaha tettek érte!
Most miért nincs belőlük egy is, miért?
Csak ülnek a facebook előtt, mi nem ad erőt
Hogy tenni kellene ellene, már régen eldőlt
Irányítják az agyakat, a tett már kimarad
Testükbe gyökeret vert az internetes betegség,
Ha megpróbálna kigyógyulni, vagy már képtelenség
Majd szervezete felett győz a gyenge elégtelenség
Elkezdődött a harc, az embereknek nincs akarata
Az internet, méreggel itatott sok felhő
Sűrű rácsot húzva, kondenzcsíkban a fejünk fölé
Lassan aláhull a méreg, mitől a Föld meg-megremeg
Betáplálják az emberekbe, testük mitől legyen beteg
Facebook és gyógyszer, vajon az ember ezt akarja?
Az internet sötét leple alatt, fekszik az élet hanyatt
Mikor a Nap még magasan jár, sok szörnyűséget lát
Hol még tiszta volt a levegő, nem volt az emberekben gőg
Mit megtermeltek, és szerettek! Voltak egyenlők
De szemük olykor nekik is az égbolton mered
Hol a magasban gyilkos pára ered
Vers: Dér István (ISI)
Nézz le ránk
Turulmadár fent az égen,
Tekints le a magyar népre!
Mikor még magasan szálltál a Kárpátok bércén,
Kiállt a nép a magyar nemzetért,
Hol apáink tetteit zengte dal,
Ma gyermekeink nem itt találnak hazát,
Mennyi ékes mennyi szó, dicsérte a hősöket
Ma halkan mernek imát mondani, honért halt ősökért
Odafenn a magas égen, büszkén szállna az ének
Ha lenne még, ki élére állna a magyar népnek,
Hallgatás ül a bércen, nincs, mit a nép dicsérjen
Hol madárdal zengett minden zöld ágon,
Szívek most hallgatagon bezárnak,
Tarka harkálynak hová tűnt gyors kopácsolása,
Országunk a csend és viharnak lett hazája,
Utat engednek a sok keleti hordaléknak,
Szemünk előtt lesz hazánk ennek martaléka,
Most álljatok fel! Mire vártok? Ez a ti hazátok!
Magyar szó verje fel a bércet, népnek zúgó patakja
Ne tűrjük, hogy hazánkat idegen nép belakja!
Mert késő lesz, ha kattan idegen kéznek zárja,
Távolra kerül néped, s feltör majd a füst kék oszlopában
Most kell érezned szívednek gyors lüktetését,
Lelkedben megnyugtató lesz a hit, az élet és hazádért!
Vers: Dér István (ISI)
Múlt és jelen
Kevés az öröm, sok véres, gyászos emlék
Alkotja a múltat hátunk mögött,
Vészes pályán nagyság után törekszünk,
De balsorsunk hatalma megkötött,
Sötét a múlt, dicsőségünk világa,
Mely ott ragyog, körülderengi bár
Halvány derűt idéz az éjszakába,
Az ég boltjáról a csillagsugár,
S mi a jelen? Makacs harc és vívódás,
A sors elénk véres csomót vetett,
Fejtjük, bontjuk, s ha eljön a megoldás
Ezer hurkot köt a csel egy helyett,
Mint újra kell megrakni a madárnak,
Régi fészkét, mit a tél egybe- ont,
Mindig új kell a hős népcsaládnak,
Szerzi és építi ezt a hont.
Ez múlt, a jelen, s a folytatás előttünk
Oh, nem, nem! A cél a jövő: a miénk!
Mi nem látjuk, mi útközben kidőlünk,
Azt visszük csak jutalmul, hogy hiszünk!
Később lesz a megváltó ige testté,
Hogy csak fiaink lesznek boldogok!
Nehéz vihar – s vesztére szánt nyomában,
Nyeri a nép, jövője zálogát!
Van, amiben megtarthatnánk csodásan,
Ha rá a sors új szemfedést bocsátja,
Van-e a Földnek szebb, és bűbájos folyama,
Mely forrón s titkos mélységből ered,
Meg nem rendül, míg ezt harsogni hallja
Ez a hű, forró hazaszeretet!
Vers: Dér István (ISI)
Te balga
Azok a régi tragédiák, min kesereg
Hol a népnek könnye fojt, csak titkon pereg
Sok sírt rejt a föld mélye, megszámlálni sem lehet
Megoldás is lett volna, ha nem az árulás az eszköze
És most, azok kísértenek életük felett
Az élet így nekem nem sem jó, megalázó
Hol a gonoszok uralkodnak a nép fölött,
Az éj sötét dallama megszólal most,
Egy perc nyugta sincs, amerre a szél fújja
A lelkében nincs békesség, hogy felejtsen
Énekük szól, víz hangzik a fejük fölött
Hol ártatlanul sok igaz fej veszett,
Volt-volt a múltban, de ti most élnétek
De magyarságotok rég elvesztettétek,
Csak álom, mit magatok elé tűztetek
Hogy megvalósítsátok, kevés a ma és akaratotok
Valamikor lelketekben az akarat ott ragyogott,
Bölcsek szavára nem hallgattatok,
Ahol ma jártok, ki figyel a sötétben rátok?
Csak a napokat számoljátok, mi egyre rövidebb
Ó te balga! Szíved most kire hallgat?
Figyelj! Mert megszólalt a magyarok vészharangja!
Szavak és csókok, most gazdát cserélnek
De a szívekben a magyarok élnek!
Most ne fordulj hátra, törj erőre a néppel!
Vers: Dér István (ISI)
A cigányvajda elégiája
Végét járja a vajda - bukik a pártja,
Megesett a csoda, ez a magyar nép akarata
Bús a cigányság, egyre azt hajtja
Ne neked dádé! Benne vagy a bajba,
Mikor megérzi közelgő uralmának végét,
Gyorsan egybehívja pártjának alávaló népét!
S halkan, hogy más sátoros nép ne hallja és értse,
Elhaló hangon szól népéhez ilyenképp,
Íme, lehanyatlott a csillagom, megbukott a pártom
Visszavonulok ahonnan jöttem, maradok sátorok lakója
Bukásomat majd vihar és átok kíséri,
Síromat lesz bőven, ki szűken kiméri,
Csendben elvonulnék én hűséges vajdátok,
De ti magyarok ezt úgy sem hagynátok,
Örökségül én adósságot és nyomort hagyok rátok,
Viaskodjatok tovább a többi kiéhezett párttal,
A lopásból kivettem én jócskán részem,
Egy szál hegedűm volt, és a fél ország az enyém lett
Igaz, e pillanatban egy pipadohányt sem ér az életem,
Beérném most annyival, ha elsomfordálhatnék
Bejártam én a kerek világot, sok mindent láttam
Ó, mennyire utáltak és népemet, amerre jártam
Jól összeloptam magam, ez nem titok senkinek
Nem úgy élek, mint régen, a sátorponyva volt mindenem
Most felejtsetek el, hű pártom és népem
Elmegyek hová pénzeteket kimentettem,
Megmártózom, palotámból látom, hűs tenger vizében
Nem maradt más, síromat megássátok, megérdemeltem régen
Fülelj vajda! Sírod még nincs megásva, arra várnod kell
Tetteidért az ország, a nép még elszámoltatást kér!
Új nótát húznak a gyászra, Magyarország felett a Nap újra kél!
Legyen, miért a hegedűt gyantázza, a barna legény!
Verset írta: Dér István (ISI)
Szerzői és minden jog védve
Isten téves áldása
Egekbe nyúló gazdag, ékes paloták,
A város szélén számtalan szegény viskó áll,
Árnyas zöld kertek, szegény ember keze nyomán
Vért izzadó testek, sok munka kevés adomány
Vándorboton élő, rabszolgasors a népé
Verejtékből épülő paloták a gazdagoké,
Mint valamikor régen, most is rabszolgaként élnek
A világ változik, a nép él ma is keserű kenyéren
Rajtuk élnek dúsgazdagok, és ők maradnak… szegények!
Nincs törvény, a gazdagra nem változott
Csak a szegényre hozzák, ki sorban eladósodott
Hallgat a nép, nincs, törvény mi szól mellette
Csak az évtizedek peregnek, ők maradnak szegények
Hallgat az Isten csendben, az ő szeme sem rebben
Behunyja szemét semmit sem lát, csak a nép szenved
Éjt nappallá téve dolgozik, a holnapig sem lát
Megteremtette a gazdagot, hogy az elesett vérét szívja
Hagyja, hogy a sok ártatlan fejet rabigába hajtsa,
Ily nagy különbséget Isten miért akarta?
Emberi testeket őröl kegyetlen malma,
És adott a gyarló emberi rétegnek hatalmat!
Mert mi mást tehetnek, a napi életért vívódnak
Saját életükért sokszor egy lyukas garast sem adnak,
Ki uralkodik felettük, azt is te választottad!
Vers: Dér István (ISI)
Halld meg népem!
Hazám-hazám! Miért hagytad el népedet?
Meddig bünteted őket súlyos keservvel!
Bűnhődtek ők már épp eleget,
Mégsem tagadták meg nemzetedet,
Zászlónk betegen leng a szélben,
Erőt kell, gyűjtsön, ne törjön meg színében
Hosszú évekig őrizték idegen földön vagyonát,
Magyarország féltve őrzött jogos tulajdonát,
Hazahozatta a vajda, hogy fajtája között szétossza
Aranyunkat is meglopja, ez lesz hazánk szomorú sorsa
Vándorbotra jut az ország, mert birkaként tűr a nép!
Hazám, hazám! Már nincs tovább, űzzük el a vajdát!
Ürgelyukba bújt a magyar, hová lett az igazság!
Nem! Nem a jó Isten hagyta el népet!
Férgek elárulták, eladták a magyarok istenét!
Vér áztatta földünk, oly sok századokon át,
Már elfogytak azok, életüket a hazáért áldozták!
Bemocskolják, kik nem tisztelik becsületét!
Fájdalmasan zsugorodik, nem mossa három tenger a határt!
Lassan nem lesz, hol legeljen a birkanyáj,
A vajda és fajtája, már mindent felzabál!
Nyisd ki a szemed, nép! Még nem késő, állj fel!
Hazám! Vajon te vagy az? Nem ismerek rád!
Még soha nem tűrted, hogy otthon nélkül legyen néped!
Hányszor kellett neked, ember! Hogy érte add véred!
Sok-sok életen át megérte! Tegyél érte, még él!
Már elfelejtik, csak az igaz hazafiak tudják,
Túlsúlyban lettek azok, kik a lopást gyakorolják!
Gyermekeink mit látnak, szebb életet remélnek
Hogy szebb legyen a jövő, érte ők sem tesznek!
Már az anyák sem akarnak gyermekáldást,
Idehaza számukra a biztos jövőt nem látják!
Halld meg népem! A haza érted kiállt!
Vers: Dér István (ISI)
Szerzői és minden jog védve
Nevedet hol jársz
Jobbiknak jelszava,”Veled sikerülni fog”!
Nekik! De akkor nekünk is, kik az igazat keressük
Tenned kell róla, hogy így legyen!
Most melléd, ha állunk, és tesszük!
De ha a népet te is becsapod, mit ne tegyél!
Fejed érte, bakóval vesszük!
Ideje lenne már e kis ország,
Igazságban, békében élen járjon,
Ne csak mind becsapják, hogy Haza!
Külföldről már senki nem jön haza!
A Haza, nem ott van hol születtél!
Hazádat ott találod és leled,
Hol az igazságot nem kell, keresd,
Nem irigykedve kell nézni a múltra,
Ki az igazságot Mátyástól tanulta!
Elfeledted, hogy véred neked magyar?
S, hogy a népszabadságot akar?
Elmúlt százhatvan éve, annak is föle
Szabadság, azóta is csak beszéd tárgya
Ki még akarja, az igaz magyar árja
Védjük meg az időseket!
Mitől? E romlott szellemtől?
Segítsük a fiatalokat, akkor
Békében megérik az öregkort,
Később, hogy legyen kivel a hazát megvédeni,
Mert így, ebben az országban
Senki sem szeretne megöregedni,
Ígéretet oly sokszor kaptunk,
Az égen nincs annyi csillagunk,
Ország vagyon? Ugyan, már hol vagyon!
Hogy elszámoltatás legyen?
Igazságos, ha bakó érte a fejét veszi
Gyermekeink mit látnak és tanulnak!
Igaz fejek mind porba hullnak,
Némely csalók kegyvesztettek lettek!
Kegyelmet nekik miért engedtek?
Továbbra is dúskál és turkál zsebünkben,
Mit összegyűjtöttünk igaz magyar hitünkre!
De ha leváltjuk a régi kormányt,
Hitszegő fejük lenne tűzve póznán,
Újak belőle látnák, és okulnák
Mit akar a nép, s mit tegyen a kormány!
Apáink harcoltak, életüket végig
Igaz magyart, akkor magasztalták égig!
Ha lenne miért, igazságért és szabadságért!
Talán még adná a nép, a hazáért vérét
Talpra Magyar? Hiszen már az ország is fején áll!
Írok nektek újat, szívből már ezt fújjátok!
Talpra a magyart, új szelek kell, állítsák
Nevetségessé teszed Mátyást, álruhában jársz!
Most megteheted, arcod büszkén, ha felfeded!
Bűncselekmény, mit tett a néppel a volt kormányt!
Nektek már ne abból legyen új hozomány,
Elkövette, ne vádoljátok, igazságot szolgáltassátok!
Arcukról mit olvasni, eggyé halállal kezd olvadni
Hogyan bízz azokban kiknek arcszínük is beteg!
Testükben gaz sarjad, nincs bennük becsület!
Kellünk a Hazának? Ő is kell nekünk!
A Hazának az kell, ki jobbat hoz, nem ígér!
Ki véghezviszi, legyél te az, jobbik!
Ne csak szavazni kelljen népünk, igazság, becsület!
Neked most kell tenned, hogy elhozd a békét!
Nem kell majd álruhában járnod,
Nevedet hol jársz, a nép ujjongva kiálltja!
Most rád tesszük voksunkat, jobbik!
Tőled függ, a magyar meddig vonaglik!
Kik eddig voltak, hazánkra szégyent hoztak
A nép elszegényedett, sorsukban ők nem osztoztak
Eladták az országot, csak loptak!
Míg királyként dőzsöltek a nép pénzén,
Az ország nagy részében koplalnak.
Vers: Dér István(ISI)
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Könnyezve szeress... Dér István (ISI) Versei - © 2008 - 2024 - derisi.hupont.hu